A végső döntés még nincs meg, de a FIDESZ, úgy néz ki, valóban államosítani fogja a dohánykereskedelmet. A lényeget tekintve ugyanezt tették a magánnyugdíj-pénztárakkal, és ugyanez a képlet a mobiltelefonos parkolás, az étkezési utalványok, és a negyedik mobilszolgáltató esetében is. Jött az állam, és Einstand!

Trendforduló van, véreim. A kormány a piacgazdaság alapjait bontogatja. Oda tolja be a képét, ahol semmi értelmes keresnivalója nincs. Megdöbbentő,hogy a magyar társadalom megint milyen csendben tűri ezt. Pedig, működő cégek mennek tönkre, befektetések válnak egyik napról a másikra értelmetlenné, munkahelyek pusztulnak el. És tényleg van, aki elhiszi, hogy ettől nekünk jobb, meg olcsóbb lesz...

Nem akkor kéne ám felemelni a hangunkat, amikor már késő. Egy ilyen eset is sok. A hülyeség kis méretekben is hülyeség. A jogtipráspedig kis méretben is elfogadhatatlan. (Még akkor is, ha ez utóbbi vélekedés mifelénk szélsőliberális nézetnek számít. :-))

A mindenhonnan ránk omló, bornírt és debil, antiliberális propaganda ellenére: emeletes marhaság, hogy az állam jobb tulajdonos tudna lenni, mint a magszféra. (Ezt egyébként az összes közgazdasági tankönyv tartalmazza – Dr. Matolcsyét  kivéve, persze.) Ha véletlenül egy állami cég mégis jól működik, az csak azért lehet, mert kiiktatnak belőle minden olyan tényezőt, ami a magánszférától megkülönböztetné.Ha az állam nem így tesz, annak szívás a vége.

Ha egy állami cégnél a dolgozókat, a vezetőket is, nem fizetik meg teljesítményük szerint – mert megint valami ütődött barom populista kampány van – akkor nem kapják meg a jó szakembereket, csak az ejtőernyősöket. Egyébként pedig mindenki ellustul. A francnak dolgozzanak éjjel-nappal, ha úgyis mindegy. A tulajdonosok pedig – ezek volnánk mi – a "felháborító jutalmak" helyett fizethetjük az adót a sokszorta nagyobb, milliárdos állami veszteségkompenzációra. 

Ha a piaci árképzést lehetetlenítik el, dettó. Mert, vagy kipótolják adófizetői pénzből, amit a piacon nem engednek megkeresni, vagy BKV. Lerohasztják a céget, amíg leáll. Nincs olyan, hogy ingyen ebéd. Nincs olcsó buszjegy, csak olyan van, hogy nem az utas fizeti meg, hanem mindenki.

Továbbá, ha belegondolunk, az állam a fent említett esetekben a már piacon lévő cégekkel szemben legalábbis súlyos méltánytalanságot követett el. Hogy jogsértésről is szó van-e, majd eldönti az EU Bíróság – de személyes véleményem szerint igen. Olyan módon korlátozta ugyanis a piaci versenyt, ami a szolgáltatás-nyújtás szabadságával nem férhet össze. Pl., mert nincs közérdek, ami egyébként sérült volna. Csak jött, és kihúzta a dugót. Takarodjatok innen, apuskáim, mostantól itt én focizok.

Nademostakkor... ha nincs védendő közérdek, akkor mi a magyarázat? Csak két lehetőség van.

Az egyik a totális közgazdasági alkalmatlanság. A Matolcsyzmus.  A másik …  az büntetőjogi kategória, úgyhogy nem is mondom tovább. Döntsék el önök, kinek és hogyan érné meg egy-egy újabb, sokmilliárdos állami tender, aminek a végén egy szakajtó pénz, és egy másoktól elrekvirált atombiztos monopolpiac áll.

Tisztán közgazdasági szempontból igen kevés eset van, amikor örülni kell annak, ha az állam tulajdonosként beszáll egy vállalkozásba. Ennek, szükséges, de nem elégséges feltétele, hogy a piac súlyos közérdeket jelentő tényezőket ne honoráljon. További feltétel, hogy ezen adóztatással (pl. jövedéki adó) vagy – fordított esetben – költségarányos (tehát EU-konform) szubvencióval se lehessen segíteni. A Malévé, szerintem, ilyen lett volna, de azt meg pont el…ták.

A dohánykereskedelem viszont nagyon, de nagyon nem ilyen. És ahogy az lenni szokott, megint hallgatunk, amíg valaki másnak a jogait sértik. Pedig nem is csak a másét. Az Önét, a Tiédet, a mienket.

Rá kéne már jönni végre: a szomszéd tehene is a GDP része...

Mostanság egyre többször van részünk abban az örömben, hogy magyar filmesekre figyel fel a világ. Tegnap óta Fliegauf Bence van soron: Csak a szél című, a 2008-2009-es romagyilkosságok által ihletett mozija a berlini filmfesztivál egyik esélyese.

Lenne? Lett volna? Történt ugyanis, hogy jött Balog Zoltán álomtitkár, és egy rettenetes bumfordi húzással belerondított az ünneplésbe. Hívatlanul, ormótlan, amatőr módon, a filmről szóló sajtótájékoztatón KIM méltóztatott szétosztani egy három oldalas (pocsékul fordított) sajtóanyagot arról, hogy a film – bár valós eseményeken alapul – csak fikció. Mert ez egy tök jó film, de csak egy film. És Magyarország azért nem olyan ám! A rendőrség például rettentő erőkkel nyomozott, a gyanúsítottak ellen vádat emeltek, egyébként meg: másutt is voltak ilyenek. Például Németországban! Úgyhogy nehogy valaki azt higgye. Továbbá, a magyar demokráciának története során "most van először Társadalmi Felzárkóztatásért Felelős Államtitkársága" (Hozsánna!). Magyarországnak pedig rendkívül "professzionális” (sic!) romapolitikája.

Sikerült is elérni, hogy a német sajtóban már nem Fliegauf, hanem Balog a téma.

A sajtótájékoztatón aztán rögtön kiderült: Fliegauffal senki nem egyeztetett, fogalma nem volt a szórólapokról. - szegény, törhette a fejét, hogyan is jelezze: "Oh, my god..." nem ő volt az az idióta, akinek a fejéből ez a manőver kipattant – anélkül hogy túl nagyot rúgjon a kormányba, amely egyébként a film költségeihez sokmillió forinttal járult hozzá. Végül annyit bírt kibökni: "Ez jellemző a mai Magyarországra". Hát, az.

Ahogy az események tovagyűrűzése is. A magyar nagykövetség ugyanis – hátha valaki még nem értesült a kormány világra szóló blamájáról – az egészre még rászervezett egy vitaestet is. Amelyen a filmesek nem vettek részt, a moderátor a filmet nem látta, viszont, bemutatták Balog Zoltánt „a romakérdésért felelős miniszterünket”, és hosszasan hirdették a kormány dicsőségét. Melynek során Balog egyébként azt állította: ő sem tudott a saját hivatali fejléces papírján kiadott pamfletről. („Lehet ezt még kínosabban?” – Berliner Tageszeitung, TAZ.de)

Az ügynek kettő tanulsága van:

Először, újabb bizonyítékot kaptunk arra, hogy a kultúra állami támogatása nem több mint szükséges rossz. Szükséges, de nagyon rossz is, mert – legalábbis nálunk – mindenkit, akit támogat, abba a gyanúba kever, hogy az aktuális kurzus kegyeltje. (Ha véletlenül mégsem tenné, akkor majd jön a következő kormány korrupció-ügyi államtitkára, és majd ő szétkürtöli, hogy az volt.) Tehát, ha már az ember kormánya pénzt ad a művészeknek, akkor ezt lenne szíves úgy adni, hogy ő lehetőleg ne látszódjék. Mert ebbe a közegbe ő egyszerűen nem való. Egy logó az Abspannban, aztán kuss. És szíveskedjék kerülni annak a látszatát is, hogy az adott műbe ő belealkotott. (Andy Vajna például bizonyára nagyszerű producer, de neki meg láthatóan a kormányzásról nincs halvány segédfogalma se. Különben megértette volna, hogy ami egy hollywoodi társproducernek természetes – tudniillik a végső vágás joga, amelyet az állam számára a támogatott filmek esetében kikötött – egy állami filmalap részéről csakis a legotrombább cenzúra lehet. Fliegauf kapcsán egyébként sikerült ezt a gyalázatot is megint a címplapokra katapultálni.)

Másodszor, a Zorbán kormány egy árva napig nem bírja ki, hogy világgá ne kürtölje a saját elementáris alkalmatlanságát arra, hogy ezt az országot bárhol, civilizált közegben képviselje. Még mindig nem értik, hogy ahelyett, hogy reggel és este arról ordítoznak, hogy milyen igazságtalan szegény Magyarországot támadni, miközben itt vannak ők, a nemzet, az igazság bajnokai, a műveltség mintaképei, satöbbi – egyszerűen csendben kéne már maradniuk. És egyszer ebben a nyomorult életben, kivételesen, könyörgöm, viselkedni.

Mert a Berlinalén – ha tetszik, ha nem – nem Balog Zoltán a roma szakértő, hanem Fliegauf Bence. Ahogy elnézem egyébként, valószínű, hogy azon kívül is.

Az Európai Parlament mai határozatában „súlyos aggodalmának ad hangot a demokrácia, a jogállamiság, az emberi és szociális jogok, a fékek és ellensúlyok rendszere, az egyenlőség és a megkülönböztetés tilalma terén fennálló magyarországi helyzet miatt”. Egyben „alapos vizsgálatot”kér az Európai Bizottságtól, és jelentés készítését saját parlamenti bizottságaitól. 

Ezt bizony nehéz lesz a kormánynak kimagyaráznia. Az olyan ökörségekkel, mint amit Rétvári Bence, a KDNP alelnöke tett közzé – miszerint „nem az egész Európai Parlament (EP), hanem csak egy szűk többség ítélte el Magyarországot” – tényleg legfeljebb elmekórtani szempontból lenne érdemes foglalkozni. Van azonban egy erősödő toposz, amely mellett már nem kéne szótlanul elmenni. Narancsék szerint – lásd pl. Szájer József múlt heti levelét Neelie Kroes főbiztosnak – mindazok, akik az új magyar alkotmányt a nemzetközi porondon kritizálják, kétségbe vonják Magyarország szuverenitását. A baloldal és a liberálisok tehát nem egyszerűen elvakult, hisztérikus politikai hadjáratot folytatnak, hanem a nemzetközi jogot is megsértik.

Tegyük világossá: ez is ökörség, méghozzá az emeletes fajtából. Kiindulva azonban abból, hogy az említett Fideszes vezérek jogi diplomával rendelkeznek, tévedésnek nem minősíteném. Sokkal inkább mondanám tudatos félrevezetésnek.

Ha csak a politikai összefüggéseket nézném, akkor is kénytelen volnék megállapítani: a népek önrendelkezésére”, a „belügyekbe való be nem avatkozásra” való hivatkozás nagyon is ismerős mindazoknak, akik nem ma kezdték az újságolvasás, híradónézés műfaját. Igen, pontosan onnan. A Szovjetunió, no meg a kommunista Magyarország párt és állami vezetőinek szótárából. Szóról-szóra így próbálták ők is védeni a védhetetlent, a pártállami diktatúrát. És pontosan ezt a szöveget nyomják a világ zsarnokai mind a mai napig, amikor pl. az ENSz fel akar lépni ellenük. De itt most többről van szó, mint a nemzetközi politikáról, mely - mint tudjuk, jog ide, vagy oda – szinte ad infinitum képes tűrni, hogy egy-egy országot diktátorok irányítsanak. Sőt.

Arról jelesül, hogy a nemzetközi jog kötelező érvényű normái értelmében – egyetlen ország bármilyen választói felhatalmazással rendelkező kormányának sincs joga arra, hogy megkérdőjelezze, illetve korlátozza polgárainak a szabadsághoz, a magántulajdonhoz, a gondolat, a lelkiismeret és vallás, a vélemény kifejezésének szabadságához fűződő jogát. A FIDESz 2010 óta ezek közül egyetlen egyet sem tart maradéktalanul tiszteletben. Ebből adódóan pedig a magyar kormány sérti meg a nemzetközi jogot, és mindazok, akik fellépnek ellene, hogy ezt a jogot érvényesíteni próbálják, nem a magyar polgárok ellen, hanem nagyon is az ő érdekükben cselekszenek.

Az alapvető jogokat tartalmazza az Emberi és Polgári Jogok Egyetemes Nyilatkozata 1948-ból, és az Egyesült Nemzetek Szervezete több olyan egyezménye is, amely a tagállamokra nézve kötelező érvényű. Mindezt pedig nem egyszeri nekibuzdulásból, hanem több száz éves szerves jogfejlődés eredményeként. Ugyanezen jogok felett őrködik továbbá az Európa Tanács, és ezekre épül az Európai Unió alapszerződése is. Hazánk az ENSz, az ET és az EU tagállamaként egyaránt kötelezettséget vállalt e jogok tiszteletben tartására. Ezen felül pedig Magyarország polgárai valamennyien az Európai Unió polgárai vagyunk, és jogunk van az uniós intézmények védelmére, akár a saját kormányunkkal szemben is. Sőt, különösen azzal szemben.

A mai EP határozat mintha azt mutatná, hogy ez a védelem nem csak papíron létezik. „Steelie Neelie” (Kroes) múlt heti fellépése is arra mutat: a végén sikertelen lehet az Orbán-kormány azon kísérlete, hogy az EU-val való vitákat a három, tételes EU-jogi alapon megindított kötelezettségszegési eljárásra, azon belül pedig „technikai módosításokra” szűkítse le. A főbiztosnak nagyon is igaza – sőt joga – volt arra felszólítani Navracsics Tibort, hogy a kormány az EU által elvárt törvénymódosítások előkészítése során az Európa Tanács ajánlásait is vegye majd figyelembe. Nota bene: az ET-t és a Velencei Bizottságot az Európai Parlament mai határozata is újólag nevesíti.

Reálisan nézve: világos, hogy az EP határozatának semmilyen kötelező joghatása nincs a magyar kormányra, és egy nappal sem hozza közelebb az Orbán kormány bukását. Arról valóban a magyar polgároknak kell majd döntést hoznia. De mindazoknak, akiket jogtalanság ért, ér a narancsok országlása alatt, az EP egyértelműen üzent: nincsenek egyedül. Isten után nem Orbán Viktor következik.

Köszönjük minden magyar EP képviselőnek, aki a határozat mellett szavazott. Ma Strasbourgban ők szolgálták a hazájukat.

Szájer József tegnapi blogjában – amelyben oly huszárosan nekitámadt Neelie Kroes főbiztosnak – tán az EU melletti elkötelezettségünk bizonyítékaként azt írta: „Nekünk, magyaroknak, talán több más európai nemzetnél is fontosabb, hogy mit mondanak, gondolnak rólunk külföldön.”

Tényleg? Erősen kétlem. Vagy ha igen, akkor nagyon rossz úton járunk.

Az elmúlt hetekben sokat utaztam, javarészt dél és kelet felé, az oly sokszor lenézett Balkánra. Barátaim, ismerőseim, de még újságírók is, sorozatban szegezték nekem a kérdést: mi a fene történt Magyarországgal? Nem értik, fel nem foghatják, hogy az egykori mintagyerekből miként lett az EU fekete báránya. Az ígéretes,
feltörekvő piacból csődjelölt, az egyik legstabilabb fiatal demokráciából „Orbánisztán”. Nem mintha nekik – EU-n
belül és kívül – nem lenne meg a maguk baja. De tényleg sikerült elérnünk, hogy szomszédjaink tisztelet és elismerés helyett inkább aggodalommal, értetlenül, rosszabb esetben elutasítóan kezeljenek mindent, ami magyar. Aki manapság egy sikeres hazai vállalkozásnak szeretne hírverést csinálni, hát, az kösse fel a nadrágját. Nem lesz könnyű dolga. Még a Balkánon sem.

Nem kétséges, hogy mindennek az első számú oka a jelenlegi magyar kormány politikája. Magyarország csak mostanság, leginkább a tavalyi év legvégén került a szégyenpadra, az alaptörvény és a sarkalatos törvények miatt. Ekkor szakadt át a gát, ekkor kerültünk a címlapokra, és ekkor lett a „magyar kérdés” az EU egyik meghatározó napirendi pontja. Bármennyire erőlködik is a Fidesz, a 2006-os, rendőrrohamos, szemkilövetős duma nem érdekel senkit sem.

De az a baj, hogy igazából nem ez a baj. Kormányok jönnek-mennek. És a legtöbb politikust az utókor elfelejti. Egyszer még Orbánt is megbocsátják nekünk. A mostani helyzetünkben az az igazán veszélyes, hogy
észrevétlenül, de hosszú időre átalakulhat az a kép, amelyet a világ magában rólunk őriz. Nem Orbánról, nem a Fideszről, hanem rólunk. Méghozzá biztos, hogy nem jó irányba.

Milyenek is vagyunk mi valójában? A Fidesz politikusai erős, magabiztos, független, büszke és tehetséges nemzetről beszélnek. Ugyanakkor az európaiak most sokkal inkább azt látják: meghasonlottunk, irányt tévesztettünk, és háborúban vagyunk magunkkal és a külvilággal is – méghozzá valódi ok nélkül. Itthoni és nemzetközi gondjaink egyik legfőbb forrása szerintem az, hogy a Fidesz által festett Magyarország-kép – amelyben egyébként Orbánék valószínű tényleg hisznek – köszönő viszonyban nincs a realitásokkal. Ezért nem ért bennünket Európa, és ezért áll a kormány hadban a saját választói jelentős részével is.

Az egypárti alkotmány és a sarkalatos törvények talapzatáról a kormánytöbbség persze háború helyett inkább már konszolidációról szónokol. Szívük szerint most már a Pax Orbana következne. Világos: megvolt az „Einstand”, náluk az összes üveggolyó, ez áll érdekükben. És bizony: komoly esélyük van rá, hogy még jó pár évig nyeregben maradnak. Közben pedig mindent megtesznek majd azért, hogy az országot tényleg a maguk képére formálják. Lehet, hogy többségünk pár éven belül tényleg belefásul abba a buta, bornírt, hazug mítoszgyűjteménybe, giccsözönbe, amellyel Orbánék a magyar történelmet, sokszínű magyar kultúrát uralmuk érdekében helyettesíteni akarják.

A külvilágot viszont nem fogjuk becsapni. Baráti jobbot, megbecsülést, a bajban segítséget csak akkor kapunk, ha önmagunkat olyannak fogadjuk el, és olyannak is mutatjuk, mint amilyenek valójában vagyunk. A boldogsághoz nem kell mindig mindenben világbajnoknak lenni. Nem kell magunkat pl. olyasmikkel sem hülyíteni, hogy egy főre vetítve nálunk lenne a legtöbb Nobel díjas. (Elárulom: az EU 27-es rangsorban tizedikek lennénk). Másutt is süt a nap, puha a kenyér, finom a bor, és szépek a lányok. Ettől még bőven érezhetjük magunkat erősnek, okosnak,
különlegesnek.

Minden sikeres stratégia alapja a jó helyzetelemzés. Az önismeret. Éppen ezért: amíg nem tudjuk, hogy valójában kik vagyunk, addig nemzetként nem leszünk sikeresek. Sőt, nemzet sem leszünk. Ha ki akarunk mászni a slamasztikából, nem csak Orbánnal kell bátran szembenéznünk, hanem saját magunkkal is. Mielőtt a nagy
szabadságharcolás közepette minden barátunkból ellenfelet csinálunk. Mert akkor aztán tényleg mindig és mindenben veszíteni fogunk.

Orbán az EP-ben – hál' Istennek – nem védett meg senkit és semmit.

A mai vita az Európai Parlamentben azt hozta, amit várhattunk. A baloldal, a zöldek és a liberálisok szerváltak, és élesen támadták a kormányfőt. Orbán Viktor pedig, akár tavaly ilyenkor, úgy csinált, mint ha nem is róla lenne szó, és nem magát, hanem a hazáját védené. Ezen kívül megköszönte a kitüntető figyelmet, amit Magyarország élvezhet.

A Bizottság álláspontjáról nem sok kétségünk lehetett. A Barroso-csapat ma is határozottan lépett fel. Nem bürokrataként, hanem politikusként szerepeltek – ami egyébként az EB-től nem magától értetődő. Mindenesetre, igazából csak két kérdés volt nyitott:

• Miként viselkedik majd a Néppárt, kap-e tőlük érdemi támogatást a magyar miniszterelnök?
• Beváltja-e Orbán hétfői ígéretét, és valóban kardélre hányja-e a „a nemzetközi baloldalt"? (v.ö. Komintern)

A rövid válasz mindkét kérdésre az, hogy nem.

A mainstream jobboldal –egy különös hajzatú bajortól eltekintve – nagyjából megelégedett azzal, hogy megpróbáljon időt nyerni. Majd megbeszéljük, ha Barrosoék befejezték a vizsgálódást. Frakcióvezetőjük, Joseph Daul meglehetősen visszafogott volt. Azt mondta: „biztos benne” hogy Orbán, tiszteletben fogja tartani a demokratikus alapelveket. Volt ebben valami ráolvasás-jellegű…

Az Európai Parlamentnek egyébként több mint 750 képviselője van, és jócskán akadnak köztük fura figurák is. Nem volt tehát kétséges, hogy lesz, aki lelkesen csápol majd a Fidesznek. Vagy egyszerűen örül minden balhénak, és megpróbálja élezni a helyzetet. Meg kell hagyni, a FIDESZ EP frakciója jól végezte a dolgát, és ügyesen befírölt egy halom lengyel katolikus küldöttet, hogy „a magyar nép önrendelkezési jogáért” kardoskodjanak. Egyebekben a vita elég uncsira sikeredett.

Na jó, egy-két jópofa show-elem azért akadt. Orbánt pl. pajzsra emelte egy „padániai” képviselő, akit aztán rögtön „hazazavart” egy honfitársa, emlékeztetve őt arra, hogy Padánia nincs is, és ha megnézné a személyijét, rájönne, hogy voltaképpen ő is olasznak méltóztatik lenni. Orange County egy másik védője szerint az egész paláver el van sietve, mert „az alkotmányt még el se fogadták”.  Villámgyorsan leültették őt is. Aztán mindenki nekiment mindenkinek, és ütötte a saját kedvenc haragosát.

A nap hőse Morvai Krisztina volt, aki egy szál virágos pruszlikban a komplett Európai Uniónak akart véget vetni. Gyürk András – akár később Orbán Viktor – papírból háborgott. Bokros Lajos elmélyült közgazdasági elemzést adott, sajnos nem túl karizmatikus stílusban. Pedig, tőle szokatlan módon, még szőnyegbombázást is emlegetett. Szájer József természetesen nem úszta meg, hogy a feleségéről kérdezzék, amit aztán szándékosan félreértett, és Áder Jánossal az oldalán az egész női nem nevében kért ki magának. A következő felszólaló – történetesen egy női képviselő – megköszönte a két lovag hevületét, és kedvesen megnyugtatta őket: a hölgyeket nem kell megvédeni. A gond a családi kapcsolattal van, és lenne akkor is, ha Szájer egy férfival élne együtt. (A kamera többet sajnos nem mutatta Szájert, így nem tudok beszámolni arról, hogy tényleg megnyugodott-e).

Aztán lassan véget ért a műsor, és mintegy két és fél órás vita után újra Orbán Viktor következett. Ekkor választ kaptunk a második kérdésre is. Nem, nem csinált balhét. Talán, jó dakotaként, észrevette, hogy a lova kimúlt, és leszállt róla. Mivel itt ma nem nyerhetett, megelégedett az x-szel. Lényegében kikerült minden érdemi felvetést. Megígérte, hogy jó lesz, megcsinálja a leckéjét, és kijavít mindent, amit a Bizottság hibásnak talál. Sőt, máris mindenben egyetért velük, egyetlen kardinális kérdést kivéve: ő bizony - a rézangyalát - ragaszkodni fog ahhoz, hogy az MNB vezetői tegyenek esküt az Alaptörvényre! (A felvetést a főliberó Verhofstadt elkínzott vigyorral nyugtázta, a főzöld Cohn Bendit meg csak a fejét fogta.) Végezetül mindenkinek a figyelmébe ajánlotta a magyar alkotmányt, amely – nota bene – védi pl. a környezetet, és elutasítja a GMO-kat. Aztán – OMG – Robert Schumanra hivatkozva gyorsan még egyenlőségjelet tett Európa és a kereszténység közé. Ezt a beszólást persze nem vihette el szárazon, kapott is egy kokit az elnöktől, aki emlékeztette:  egy sokvallású testület vendége, ezért szíveskedjék eltekinteni az evangelizációs tevékenységtől. De újabb gól ebből már nem lett, és Orbán szépen leülhetett a helyére.  

A záró körben a Bizottság megismételte, nem viccelnek. A szocialisták, zöldek és a liberálisok újra kardot csörtettek, a néppárti Daul pedig elsőre passzolt, és kis híján hozzá se szólt. Azt hiszem, ő is örült már, hogy vége.

Örüljünk mi is? Végül is, nem történt újabb baj, és ahogy manapság állunk „no news is good news”. De mielőtt bárki pezsgőt bontana: a mai vita arról szólt, hogy Magyarország megüti-e még a közösségi minimumot, vagy esetleg megérett az idő arra, hogy kiközösítsék. Orbán Viktor ma a kettesért felelt. Megkapta, mert megérdemelte. Egyelőre beállhatott a tornasor végére. De hogy év végén meghúzzák-e jogi alapismeretekből, még egyáltalán nem dőlt el.

Senki ne igyon még a medve bőrére: egyelőre kérdésként kell kezelni, hogy Schiffer András hét végi hajótörése érdemi és tartós irányváltást jelent-e az LMP életében. Sokan remélik, hogy ez nem így lesz. Mindenek előtt Orbán Viktor  – de nem csak ő.

Január 11-i bejegyzésemben elemezni próbáltam, hogy az LMP frakcióvezetője miért utasította el olyan kevélyen az LMP és az MSzP (és a DK) közötti tartós és szervezett együttműködést. Azért, mert azt gondolta: az LMP-nek valóban volna esélye maga alá gyűrni a baloldal pártjait, és a következő választásokig a FIDESz fő kihívójává válni. Ezért profilírozta a saját pártját, méghozzá mindenkivel szemben. Ami – más feltételek között – legitim politikai stratégia is lehetne, itt és most azonban két okból súlyosan hibás volt:

1. Tény, hogy az új választójogi törvény miatt a narancsokat 2014-ben csak egy széles koalíció verheti meg. Így a demokratikus ellenzéki együttműködés makacs visszautasítása végül csak arra lenne jó, hogy a FIDESz hatalomban maradjon.
2. Schiffer stratégiája – már ha tényleg végig kitart mellette, ami korántsem biztos – az LMP rövid távú hatalmi érdekeit végső soron a Köztársaság visszaállítása elébe helyezte volna.

Nekem úgy tűnt: Schiffer András inkább örült volna annak, hogy ha az LMP 2014 után a vesztes ellenzék vezető erejeként fut be, mint ha egy győztes „olajfa” koalíció második, vagy harmadik pártja lesz. Tekintettel pedig arra, ahogyan a FIDESz kormányoz, egy demokratától ez – szerintem – egyszerűen elfogadhatatlan. Magyarországnak nincs még hat éve, hogy kivárjon egy irányváltást.

Követelheti-e bárki az LMP-től azt, hogy "szeresse" a szocialistákat, vagy a Demokratikus Koalíciót? Frászkarikát. Azt azonban igen, hogy a demokrácia megőrzéséért, illetve, adott esetben, annak helyreállításáért minden tőle telhetőt tegyen meg. Ebbe pedig kötelezően beletartozik, hogy a demokratikus pártokkal együttműködünk, az összes többit pedig ellenfélnek tekintjük.

Olvasom az elemzéseket, és látom: többen attól tartanak, hogy a váltással az LMP az önfeladást kockáztatja. Márpedig: senki vitathatja el az LMP-től azt a jogot, hogy a FIDESz jobboldali populizmusa és a baloldali pártok között egy harmadik alternatívát próbáljon felmutatni. Egy stabil, működő demokráciának alapfeltétele, hogy - a mindenkori szélsőségektől eltekintve - a politikai spektrum minden árnyalatát demokratikus meggyőződésű pártok fedjék le. A mai Magyarországon ehhez az is kell, hogy az LMP-nek saját, karakteres arca legyen, és az az arc különbözzék a szocialistákétól, meg a DK-étól. Nagy hiba lenne, ha az orbáni „egy a tábor, egy a zászló” elvet bárki egy baloldali blokkal próbálná meg ellensúlyozni. Annak pont az a nihil lenne a vége, mint a jobboldalon, ahol a kíméletlen hatalmi politika, az igazodási kényszer gátlástalan populizmussal váltotta le a konzervativizmust, és paródiává silányította a kereszténydemokráciát.

Az LMP-nek tehát nem az a dolga, hogy álljon félre, és nyisson utat egy „szocialista restauráció” előtt. „Csak” annyi, hogy üljön le az asztalhoz, és tegye hozzá a magáét egy új, választható alternatíva kialakításához. Ennyi  azonban igenis elvárható.

Azt, hogy új korszakába lép-e az ellenzéki együttműködés, még nem tudhatjuk. Sokan vannak olyanok, akik másfél év után sem értik, hogy egy demokratának miért kell éles különgséget tenni az „elmúltnyolcév”, és a narancsuralom között. Mindhárom ellenzéki párt felelőssége, hogy 2014-re minél kevesebben legyenek így. Igen, az LMP-é is.

Schiffer András pont az ellenkező irányba hajózott. És ezért jó, hogy már nem ő vezeti az LMP-t. Én mindenesetre abban bízom, hogy az ökopárt ebből a belső válságból megerősödve jön ki.

A hétfő esti tüntetők között bizonnyal sokan voltak olyanok, akik abban bíztak: a demokratikus ellenzéki pártok hamarost összefognak. Nem vádolnám őket azzal, hogy megveszekedett realisták lennének. Muszáj őket türelemre intenünk – még mielőtt elgaloppírozzák magukat Schiffer András csütörtöki nyilatkozata hallatán.

Történt ugyanis, hogy az LMP frakcióvezetője „az alkotmányosság helyreállítása érdekében” együttműködési ajánlatot tett az MSzP vezetőinek. Persze, sietett hozzá tenni: csak 2014 utánra, csak erről, és csak nekik. Egyben hangsúlyozta: szó sem lehet tartós együttműködésről, horribile dictu koalícióról. Ők az „elmútnyócév” ámokfutását pont annyira elítélik, mint Orbán Viktorét. Egyben utólag is elhatárolódott azoktól a politikai erőkről, amelyekkel (broáf!) kényszerből egy gyékényre kerültek hétfőn, holott még alkotmányos alapkérdésekben sem értenek velük egyet. Mindeközben a világért ki nem ejtette volna a DK, ne adj isten Franciscus Gy. Voldemort nevét.

És akkor lehet találgatni, hogy most mi is történt:

a) Schiffer óvatosan nyitott a baloldal felé, reszkető szívvel remélve, hogy nem csapják rá az ajtót;

b) Schiffert addig ’sztatták az újságírók, amíg már muszáj volt valamit mondania arról, hogy a tisztelt ellenzék a vonulgatáson és zajongáson túlmenően hogyan is képzeli „a demokrácia újjáépítését”.

Naná, hogy az utóbbi.

Schiffer az elmúlt hetekben is többször megerősítette az LMP vezetőségének korábbi állásfoglalását, miszerint az LMP „önálló pólusképző erőként” kíván szerepelni, ezért semmilyen másik ellenzéki párttal nem keres tartós együttműködést. Csakis konkrét, jól meghatározott ügyekben állnak majd kötélnek. Világos, higgadt, egyértelmű álláspont. Szívesen hívnám elvszerűnek, csak sajnos az „esetenként” az „elvi alapon”-nak pont az ellentéte.

Mi lehet hát Schiffer fejében? Ha jó politikus, igyekszik ráhangolódni a választói akaratra. És ő most azt gondolja, hogy Mesterházy, Gyurcsány és a többiek tényleg mind levitézlettek, és együtt sincs annyi támogatójuk, hogy a Kubatovéknak megérné felírni a nevüket, címüket, meg hogy ki adott nekik munkát. Az LMP pedig végül felérhet
a ballib szemétdomb tetejére. Ráhangolódás ügyében reményeit némileg csökkenteni látszik a december 23-i tüntetés emléke, amikor is Schiffer beszéde alatt feltűnően kevesen csápoltak. (Jó, Kaufer Virágot nem múlta alul, de az azért nem egy nagy vasziszdasz.) Mégis: ezen talán túlléphetünk. Van még két és fél éve, miért ne lehetne annyi önbizalma, hogy elhiggye: belejöhet a bizniszbe és akkor még megmutathatja Cicerónak. És az is lehet, hogy a permanens parlamenti dumálásba beleunt közvéleménynek tényleg jobban bejön, ha az ember még kiköti magát egy pár sorompóhoz, fához, vagy középülethez, mint ha kezébe nyomnak egy újabb választási programot. Azt úgyse tartaná be senki. Akkor legalább a buli legyen jó.

Az LMP ilyetén taktiájának kettő darab kockázata van.

• Pro primo: az új választási törvény egyszerűen nem engedi meg, hogy a FIDESz-t 2014-ben bárki komoly, előre megszervezett választási együttműködés nélkül megverje. Tekintettel például arra, hogy azok,    akiknek a kérdéses napon 1. tele lesz a hócipőjük; és 2. veszik a fáradtságot, hogy elmenjenek szavazni; és 3. az Istennek sem akarják a fasisztákat beikszelni, vagy nem lesznek elegen, vagy elvben elegen lesznek ugyan, csak épp az ügy szempontjából rossz helyen fognak lakni.
• Pro secundo: olyan, hogy egy – idézem – „ökopolitikai párt” választást nyerjen, még sehol a világon nem volt. És valóban, képzeljük magunk elé az egységsugarú magyar választót. Nevezett egyén valószínű nem a Parlament 500 méteres körzetében lakik. Anyagi helyzete viszont meglehetősen ingatag. Továbbá – amennyiben Vezérünk még huzamosabb ideig ragaszkodik jelenlegi jobbkezéhez – lakásában minden bizonnyal hideg van, meleg víz viszont nincs. És akkor ’zemberünk egy LMP plakát hatására – választási klipet,  bannert nem lát, mert a villanyt is rég kikapcsolták – homlokára csap, és rájön, hogy ő tulajdonképpen nem éhes, hanem öko. És rohan ikszelni. Nem bíbort, nem feketét, hanem zöldet. Hát, igen.

Szóval akkor most mi van? Hosszú ez a poszt, ki kéne már bökni a lényeget.

Én azt mondom, Schiffer nem süket, nem vak. Csak kiszámította, és aszerint cselekszik. Feltehetőleg éppen sarjadó politikusi erényeit csillogtatja mértéktelen naivitástól elhomályosult tüntetői szümtünkbe. Nem heveskedik, nem borul senki nyakába. Hanem pókerezik. Törökgáborelemez. Továbbá, hangsúlyozottan tartja magát ahhoz, amit a pártja vezetői eldöntöttek. Ezzel ország-világ előtt kiszámíthatóságot, megbízhatóságot, sőt, demokratizmust tanusít. Továbbá felülemelkedik minden gonoszon. És ha nem jön be a taktika, a DK és az MSzP csak nem akar kipusztulni, és egyszer mégis muszáj lesz mást mondani, ismét invokálhatja az LMP-vezetőséget, amely majd kollektíve gyakorolhat önrevíziót. És ő akkor sem tévedett, csak fegyelmezett volt.

Schiffer tehát bízik abban, hogy a 2014-es választásokig tényleg kiderül: e hazában mégiscsak neki van a legnagyobb a pólusa. Legitim taktika. Lehet, hogy az LMP-nek tényleg jobban megéri az MSzP-t és a DK-t demonstratív undorral félretolni, és folytatni a komcsizós-gyurcsányozós kánont, amire Orbán az egész hazug kétharmadját felépítette. Ha pechünk van – és Orbánnak piszok mázlija –  kiderül, hogy az a szemétdomb, amit az LMP egyedül építeni tud, túl kicsi lesz ahhoz, hogy onnan kukorékolni lehessen.

De ezt nem tudhatjuk. Így (hacsak nem akarunk magunk is beállni egyik-vagy másik forgatókönyv aktív katonái
közé) egyelőre tényleg nem tehetünk mást, mint hogy kivárjuk a pókerparti végét. Krisztusi türelemmel, ha kell. Hitetlenek ugyanezen idő alatt szorgalmasan mondogassák pl. azt, hogy „OMMMMMMMMMMM….”.

Csak könyörgöm, azt az egyet ne, hogy „lehet más a politika”.  

Lószőrt, Hölgyeim és Uraim, Lószőrt Más a Politika. Hogy a franc essen bele...

* * *

Update, 2012.01.11. - Schiffer András nagynénjének nyílt levele itt: http://galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=111803%3Alevel-unokaoecsemnek-schiffer-andrasnak&catid=9%3Avendegek&Itemid=66

A Magyar Nemzet keddi címlapsztorija szerint az IMF hitel feltételei között az EU szerepeltetni kívánja a melegházasságokat kizáró alaptörvényi passzus eltörlését, valamint a Gyurcsány Ferenc elleni per megszüntetését. Reménykedjünk, hogy a hír nem igaz.

Nem foglalkoznék most azzal, hogy már megint milyen felfoghatatlan mélységekbe süllyed a Magyar Nemzet. Az információ tálalásának módja – már ha tényleg van ilyen információjuk – nyilvánvalóan manipulatív. A gyűlöletre játszanak, a példányszám és/vagy a kormány kiszolgálása érdekében. Mindkettő aljas indíték. Broáf.

A két ügy érdemében sem lehet kétségünk. Az Alaptörvény azon kitétele, miszerint házasság csak férfi és nő között képzelhető el, farizeus, hazug, primitív és embergyűlölő. Ennek megfelelően ellentmond mindazon értékeknek, amelyekre Európa épül. A Gyurcsány-ügyben pedig független bíróságon, nyilvános, tisztességes perben kell dönteni, nem valami hátsó szobában, titkos alkuval. Ahogy Virág elvtárs mondotta volt: „Erről kár lenne vitát nyitni”.

Fontos lenne ugyanakkor, hogy Brüsszel az alaptörvény és a pénzügyi segítség ügyét igyekezzen minél jobban elválasztani egymástól. Még akkor is, ha ez az események időbeli egybeesése folytán elég nehéz lesz.

Vagy ez csak hülye szőrszálhasogatás? Talán nem.

A szólásszabadság, az emberi jogok, a bírói függetlenség tárgyában semmilyen alkudozásnak helye nincs. Remélem, bármilyen leveleket is irkál Martonyi János, az EU nem ad módot és időt Orbánéknak, hogy a nagy gonddal kitervelt alkotmányos disznóságok helyretételét – már megint – a bírálat eltagadásával, színlelt értetlenséggel, félrefordított szövegek köröztetésével, időhúzással, részkérdések szalámizgatásával szabotálják el. Menjenek csak szépen haza, javítsák ki. Nagyon jól tudják, mit. Majd utána beszélhetünk a pénzről, amiért könyörögnek. Sáros cipőt lepucoljuk, csak aztán megyünk be a klubhelyiségbe.

Az alkotmányos és a gazdasági csőd egymástól függetlenül is értelmezhető, külön kellene őket megoldani. Előbb az egyiket, aztán a másikat. Ha összekeverednek, még a végén „árcédula” kerül oda, ahová nem kéne. OK, átírjuk a médiatörvényt, de akkor kapjunk 3 milliárddal többet. Vagy ugyannyit, de előbb. És persze jobb kamatra. Cserébe, egye fene, még a Gyurcsányt is elengedjük.

A kormánynak nyilvánvaló érdeke lenne, hogy a vereséget, amelyet az új alkotmány körüli vitában elszenvednek - már ha az EU valóban beleáll az ügybe - politikai zsarolás eredményének tüntesse fel. Ezért fontos, hogy a demokrácia védelmét az EU ne az IMF-tárgyalásokon akarja megoldani. Vannak más eszközei is, tessék azokhoz nyúlni. A két balhé menjen párhuzamosan, de még véletlenül se egy asztalnál. Az időhiány nem lehet kifogás. Akkor sem, ha a pénzpiac ettől még idegesebb lesz, és a forint közben „letesztel még egy két árfolyamszintet”.

Mondom mindezt a devizahiteles családok érdekében. Is.

Állnak-e még tömegek Orbán mögött? Állnak bizony. És ez az igazi nagy gáz, nem a Viktátor maga.

Azt írja az újság – pontosabban a NOL.hu – hogy egy nekik nyilatkozó FIDESz elnökségi tag szerint, ha Orbán mellett szerveznének tüntetést,  "… százezrek mozdulnának meg. Azok is, akik már lekalibrálták Orbán Viktort, vagy éppen Jobbik-szimpatizánsok”.  A mondatnak két üzenete van:

1. Mi is sokan vagyunk, bármikor össze tudunk rántani egy olyan tüntetést, mint az Opera előtti volt.
2. Ha kell, a szélsőjobbot is aktivizálni fogjuk.

Elvben mindkét mondat megérne egy posztot. Az utóbbi azért, mert bizony, ilyen mélyre – hogy lényegében a nácikat hívják segítségül a demokratikus ellenzékkel szemben – még egyetlen európai konzervatív párt sem süllyedt. De ma mégsem ezen rugóznék. (És egyelőre hagyjuk azt is, hogy mi köze van a FIDESz-nek a konzervativizmushoz). Írjon erről a mondatról posztot, akit meglep. Aki pedig esetleg mégis kétkedne, olvassa el Bayer Zsolt múlt heti cikkét. És az „Örülünk, Vincent?” blog remekbeszabott válaszát.

Inkább tehát az első mondatról, amely – tetszik, nem tetszik – mélységesen igaz. A FIDESz ideológiájának nálunk továbbra is tömegei vannak. Még akkor is, hogy ha a múlt hét kétharmadéknak katasztrofálisra sikerült, és látszólag feltett praclikkal – az angol azt mondaná: letolt gatyával – állnak az IMF és az EU előtt. Kapitális hiba lenne azt hinni, hogy a lényeg is eldőlt. Orbánék most bizonnyal arra játszanak, hogy ha a gazdasági fronton engednek, kicsit átfazonírozzák a jegybanktörvényt, az Alaptörvény, a totális hatalom megmarad nekik. Ma még úgy áll a dolog, hogy a reményük akár megalapozott is lehet. Az EU jog döntően, még mindig a gazdasági integrációról szól. Nem véletlen, hogy a jegybanktörvény vágta ki végleg a biztosítékot, nem pedig a médiatörvény. A Bizottság pedig magyar ügyben mindeddig csak a tételes jog, és nem az EU alapszerződésben felsorolt alapértékek alapján vizsgálódott. Amit aztán Orbán úgy értelmezett, hogy azt csinálhat, amit akar – tehát legjobb, ha gyorsan és kíméletlenül végigviszi, amit eltervezett. És mire a többiek felébrednek, ő már birtokon belül van.

Vannak arra utaló jelek – pl. az EU Parlament 3 frakciója, köztük a Néppárt, párhuzamos tiltakozása – hogy a villámháborús forgatókönyv nem jött be. De egyelőre nem tudhatjuk biztosan, hogy Európa tanult-e saját korábbi történelméből, és Orbán Chamberlainnel vagy Churchillel néz szembe. Nem tudjuk, van-e annyi spiritusz a szétesés ellen küzdő Unióban, hogy ne csak beszéljen, hanem cselekedjen is. De ha igen, és esetleg Orbán személy szerint bele is bukna, igazából az sem oldaná meg az igazi bajt.

A befektetők ugyanis tudják: az elmúlt időszak ámokfutását a magyar politikai paletta egyik a centrumhoz tartozó ereje követte el. Orbán és Matolcsy nálunk mainstream. És aki itt befektet, a jelenlegi helyzet szerint biztos lehet abban, hogy ez a stílus, ez a politika néhány évente visszatérően hatalomra fog kerülni Magyarországon. És akkor jön a romantikus antikapitalizmus, a javíthatatlan, debil nacionalizmus, a nepotizmus, az extraadó, a végtörlesztés, az államosítás, és a többi őrület.  Jó ötlet-e ma Magyarországon befektetni? Saját magunk, mi magyarok adjuk meg a választ a kérdésre. Ha az lenne, akkor nem özönlenének a magyar betétesek a határ menti osztrák és – ki gondolta volna pár éve – szlovák bankokba. Kíváncsi lennék, hogy a nagymagyarországos matricát lekaparják-e előtte a verdáról.

Az, hogy Orbán támogatása fogy, mindaddig nem jelent semmit, amíg nincs egyértelmű jele annak, hogy a magyar választók tényleg tanultak, már értik, hogy hova vezet az, ha mindig csak annak hisznek, aki könnyű álmot, „szebb jövőt” ígér. Akkor is, ha átlagos intelligenciával is belátható lenne: csak uszít és hazudik. Főként amikor azt mondja, hogy ő soha nem hazudik. A múlt heti tüntetés elhíresült transzparense – „Hey, Europe, sorry about my prime minister”, avagy a magyar választó önkritikája  – mindaddig nem hiteles, amíg csak a bizonytalanok tábora (no meg a Jobbiké) hízik. Amíg a baloldal össze nem szedi magát, és a jobboldal észhez nem tér.

Leharcoltuk magunkat, felettünk a béka, és a tükörbe nézést most már nemigen lehet elsumákolni. Nem fog tetszeni, amit ott láthatunk. Emlékeznek a manapság mindenfelé visszakívánt – és akkoriban történetesen eléggé népszerűtlen – előző miniszterelnök legelső mondatára? „Fájni fog!” Bizony. De nincs más út, mint leszámolni az illúziókkal. És kitartónak lenni. Mert az elveszett presztízst, és a befektetők bizalmát, a saját jövőnket visszanyerni nem öt perc lesz.

A megfigyelők jelentős része arra fogad, hogy az IMF EU tárgyalásokon Orbán elmegy majd a falig. Aki nem, az arra, hogy neki is fog menni. Van azonban egy harmadik lehetőség is: hogy már neki is ment...

A „külföld”, amellyel most Orbán szerint „meg kell küzdenünk” - legalább 4 szereplőből áll, úgy mint:

• a Valutaalap (IMF)
• az Európai Unió
• a velünk szorosabb gazdasági-politikai kapcsolatot ápoló államok kormányai
• a befektetők és az üzleti szféra.

Fellegi Tamás ma azt nyilatkozta, hogy a megállapodás az IMF-fel könnyebb, az EU-val komplikáltabb lesz. Egyben – szintén szerdai hír – kéri a német, osztrák, francia kormányok közbenjárását.

Való igaz, az IMF mandátumából következően biztosan segíteni „akar”. Feltételei között csak a klasszikus, büdzsé egyensúlyra vonatkozó, fenntartható kiadáscsökkentést vagy bevételnövelést jelentő ügyek lesznek. A választók ezeket világszerte utálják. Így az IMF bírálata a politikusok részéről meglehetősen gyakori. De, az eszesebbje - legalábbis válságban - némi hiszti árán végül csak beadja a derekát. És, végülis, pont ezért nem Matolcsyt küldték.Az IMF tehát nem reménytelen, feltéve, ha Fellegit jövő szerdán tényleg beengedik a washingtoni székházba eljárni a maga kis canossáját.

Ezzel azonban még sehol se vagyunk, mert a lényeg az EU. Christine Lagarde is rájuk vár. Márpedig Brüsszel nem lesz egyszerű eset. A kormány szerdai bejelentése ugyanis, miszerint kész a jegybanktörvény körüli kétségekről egyeztetni, nem győz meg senkit. Ha a Orbán érdemben akart volna tárgyalni, megtehette volna korábban. Mivel nem tette, az EU azt gondolja, kész tényeket akart teremteni. Ami arrafelé a bunkóság kategóriája. Ráadásul - lásd a nyugati sajtóban most már tényleg tömegjelenséggé váló, napi szintű Orbán-ekézést - most érik be a Fidesz rezsim összes vívmánya. Az új alkotmány egész Európában közfelháborodás tárgya. És az EU bizonyosan nem olyan hülye, mint amilyennek Orbán a választóit nézi. Tudja, mennyi a 2+2, és érti, hogy mire ment ki Orbán fülkeforradalma.

Ha ekkora a baj, az ember a barátaihoz fordulna. Csakhogy Orbánnak manapság nincsenek barátai. A "szabadsághős" nimbuszából semmi sem maradt. Ovi a szemükben ma már csak egy pökhendi, kellemetlen, ciki figura, aki a legnehezebb pillanatban elfelejt kiállni az Unió mellett (lásd a legutóbbi csúcsértekezletet), ellenberger olyan tárgyalópartner, aki a diplomáciai találkozók után rendre elferdíti, letagadja, amit mondtak neki. Ráadásul állandóan azzal vigéckedik, hogy Moszkvához hasonlítgatja őket. Félő, hogy Süninek tényleg esze ágában sincs kölcsönadni a fűnyíróját.

Ami konkrétan Fellegi remélt új szövetségeseit illeti: Franciaország hozzáállását Juppé külügyminiszter minapi beszólása és a tegnapi Le Monde karikatúra bemutatta. Milyen nagyszerű, hogy a KüM, remek ütemérzékkel, szerda reggelre őt is "helyre tette". Az osztrákok épp feljelentettek minket végtörlesztés ügyben. Berlinben pedig elsőként mondták ki, hogy gondolnak Orbán médiatörvényéről. A magyar elnökség fő attrakciójának, az EU-keleti csúcsnak ezzel lőttek. Továbbá, mint top befektetőink, a németek nyilván külön örülnek annak is, ha a budapesti kormány a végtörlesztéssel és különadókkal meglopja őket. Aki rajtuk kívül még leülhetne az IMF főnökével egy kávéra az Hillary Clinton, csakhogy ő épp Orbán "udvarias, de..." válaszát várja.

Maradnának végül a befektetők. Csakhogy, a tőzsdei árfolyamok szerint, aki itt van, és teheti, az eladja a papírjait és elmegy. A kötvényhozamok szerint pedig, aki még hozna pénzt, max. uzsorára hozná. Jelenleg senki nem akar pénzt tenni arra, hogy a kormány fölfogta-e már a csíziót. Duplabóvli vagyunk, sőt. Úgyhogy, ez is coki.

Orbán szokásos taktikája azt sejtetné, hogy mindennek ellenére tovább fog izmozni. Legalább addig, amíg ki tud alakítani egy olyan helyzetet, hogy az egyszeri választó azt higgye, ő győzött. Utasította "a saját bankját", hogy fizessen, és Barrosot - miközödhozzá?" - visszazavarta Brüsszelbe. Nagy kérdés, hogy partnerei, akinek végtelenül izé, hogy ilyen primitív vitákra kényszerítik őket, lesznek-e vele annyira kegyesek, hogy ezt megengedjék. Nő az esélye, hogy szándékosan a falnak küldik, velünk együtt. És példát statuálnak. Ha ugyanis szó nélkül hagynák a magyarokat megkergülni, akkor többet nem tudnának mint mondani a saját szélsőjobbjuk ellen.

Összegezve: az európai politikusok, ha nem akarnak nagyon hülyén kinézni a választóik előtt, egyszerűen kénytelenek kiosztani Ovinak egy jókora sallert. Érdekük Magyarország megmentésében csak annyi, amennyi rövid távon ki nem vonható befektetésük van nálunk. Mínusz a politikai tőke, amit a Viktátor támogatásával választóik előtt elvesztenek. Az egyenlet eredménye szinte bizonyosan negatív. Pont mint a magyar államadósság kilátásai.

Jön a fal. Kapaszkodjanak...

Tegnap este tüntetni mentem. Az ilyesmi eddig ritka esemény volt az életemben. Összesen talán vagy ötször, ha előfordult. De ebből három az elmúlt fél évre esett. Tartok tőle, hogy az arány romlani fog. Arányosan az ország most már nagyobb részének kedélyállapotával. Nem is beszélve az említettek anyagi helyzetéről és kilátásairól.

Agyament hely lettünk mostanában. Olyan ország, ahol már boldog új esztendőt sem lehet úgy kívánni, hogy az ember bocsánatot ne kérjen a naivitásáért. Olvasom a HVG interjúját Gyurgyák Jánossal (2011. december 24., p. 36), és ott áll feketén-fehéren, ki tehet róla. Mi, a mai harmincasok és negyvenesek. Mert "illúziónak bizonyult, hogy egy olyan reformnemzedékké válhatunk, mint amilyen a reformkor nagy generációja volt, amely képes volt távlatosan gondolkodni, továbbá saját előjogairól is lemondva a nemzetet szolgálni. A feladat tehát adott volt: Magyarországot kellett volna rendbe tenni, de ez teljes mértékben kudarcba fulladt."

Divatosan fogalmazva: elkúrtuk. De nem ám Gyucsány Voldemort Ferenc, hanem mi, így együtt: balosok, jobbosok, liberálisok, satöbbi. És most már tényleg nem is kicsit. Szinte rettegve nyitom meg reggel az Indexet, hogy már megint milyen baromságot (sőt: aljasságot) találtak ki egykori évfolyamtársaim, kollégiumi barátaim. Vagy éppen hogyan menekülnek volt kollégáim mindenféle kitárázott, tudományoskodó semmitmondás, gyáva köntörfalazás mögé, úgy téve, mint ha ott sem lennének - nehogy nekik kelljen kimondani: nem tetszik a rendszer. És hasztalan próbálom megérteni őket. Képtelen vagyok kitalálni egy olyan konzisztens érvrendszert, amivel meg tudnám magyarázni, hogy ez most miért jó. Olyan okoskodást, amilyent tőlük is elvárnék. Merthogy annak idején úgy ismertem meg őket, mint gondolkodó, képzett, tisztességes embereket.

Amikor az ember negyven, már nem érzi magát annyira fiatalnak. Szerencsés esetben csak a szakálla őszül. Ha pechje volt a génlottóban, akkor úgy 10 éve kopaszodik is. Körülnéz, és egyre több dolgot fedez fel maga körül, amit már nem fog megcsinálni. Pedig akár tehette volna. Én például már nem hiszem, hogy normális országban fogok élni. Nem azért, mert Orbán otromba bornírt rezsimje még sokáig a nyakunkon marad. Hanem azért, mert tudom, hogy amit képvisel, azt nem lehet innen kiirtani. Az még itt lesz velünk sokáig. Ne a tükröt szidjuk, a mi pofánk görbe. Orbán Magyarországa mi vagyunk. Mondom ezt annak ellenére, hogy sosem szavaztam rá, és soha nem is fogok. És mondom ezt azoknak is, akik ugyanígy vannak vele, és gyűlölik őt. Mert Orbán fröcsögő, erőszakos nyomulása pont ennek a gyűlöletnek a tükörképe.

Az este tízezrek tagadták meg a narancsok ocsmány uralmát. Tízezrek követelték egy hanggal vissza a Köztársaságot. A maga felemás eredetű, toldozott-foltozott Alkotmányával együtt. Megfogadtuk, hogy a Magyar Köztársaság polgárai maradunk, és hogy "Lesz még egyszer szép a világ...". Ott, akkor, megint szép is volt. Szép, és felemelő.

Aztán hazaértem, és megnéztem, miről tudósít az Index. Vöröslő fejjel üvöltöző nyugdíjasokat, a téren megjelent öt szem nácival verekedő szocialistákat mutattak. És kettő darab aktivistát, aki (egy állítólag civil rendezvényen) felmászik egy villanyoszlopra, és kiakaszt egy pártreklámot. Hú, de vagyány! Ünneplik őket, kiröhögik a szocikat - közben pedig gyurcsányoznak. 

Aztán olvasom a kommenteket. Egy páran elküldik őket a fenébe. Szeretnék ezúton csatlakozni: jelentem, kedves Indexes barátaim, nagy hülyék voltatok. Igazából, az elmúlt két hétben folyamatosan egészen debil módon viselkedtek. OK, értem én, egy kapura játszotok. Nem vagytok közszolgálati médium, úgyhogy csak tessék, tessék, folyton folyvást! Lehet Nektek is elmúltnyócévezni. Sőt, már kilencésfelezni. Még az is lehet, hogy igazatok is van, és Schifferék páncélja tényleg egy magnitúdóval fényesebb, mint bárki másé.

Csak közben észre kellene vennetek valamit, Nektek, meg mindenkinek, aki - üljön bármelyik mozgalomban - berzenkedik a valódi ellenzéki összefogástól. Gyurcsányostul, Mesterházystul, horribile dictu: Szanyi Tiborostul, Szekeres Imréstől. Satöbbi. Mégpedig azt, hogy pontosan arra az útra léptek rá, ami '89 nagy ígéretétől a mai operaházi freak showig elvezetett. Egész egyszerűen arról van szó, hogy az mégoly nemesnek hitt meggyőződésetek lassan vicsorgó erőlköldéssé fajul. És ilyenkor az eszme, legyen az bármilyen nagyszerű, elvész.

Mert ugye tök jó az együttműködés, feltéve, ha Ti álltok legelöl. Milyen vagány "meghekkelni" egy rendezvényt (lásd a mai két aktivistát), de milyen rohadtszeméttetűállat a Gyurcsány, amikor elviteti magát a rendőrökkel, és "ellopja a showt".

Van egy szó, amit - milyen jellemző - igazából le sem lehet fordítani magyarra: a fairness. És persze az önirónia. Hogy tudjunk időnként, legalább lényegtelen dolgokban, egy mosollyal veszíteni is. Fogjuk már fel végre: pont az a fontos, hogy időnként ne az legyen, "én" mit akarok. Hogy "én" lőjem a gólt. Hanem hogy jó legyen a meccs. Akinek a saját meggyőződését érvényre juttatni fontosabb, mint garantálni a szabadságot, tudva-tudván, hogy ez azt jelenti: időnként nem ő fújja a keleti passzátot, az Orbán mester legjobb tanítványa.

Szóval, el kéne már olvasni ezt a kurva, velejéig rothadt új választási törvényt, és észhez térni végre. Együtt, vagy sehogy. Hogy megint Gyurgyák szavaihoz nyúljak: "ez különbözteti meg az államférfit a nímand politikustól". Az Új Ellenállás attól új, hogy közös. Nem attól, hogy ki ragasztja a plakátot.

Az utca már érti. És ez akár jó hír is lehetne.

Kedves Olvasó!

Régóta gondolkodom azon, hogy blogot írjak. És most rászántam magam. Nem tudom, jó ötlet volt-e. De nagy kockázata talán nincs. Úgyhogy hajrá!

Miért ír az ember blogot? Én két okból:

1., Szeretném megosztani a gondolataimat másokkal - bízva abban, hogy lesznek olyanok, akik egyet is értenek velem.

2., Lesz egy naplóm. Könnyű, mindig hozzáférhető, és talán - ha a számítógép segít - még rendezett is.

Hogy ki az az "én"? Egyelőre maradjon titok. Nem feltétlenül azért, mert - egy méltán közutálatnak örvendő druszám szerint - gyáva lennék, és csak álnévvel mernék megszólalni. Inkább azért, hogy amit írok, az önmagában legyen érdekes, és ne azért, mert én mondom. Bár nem vagyok "közéleti szereplő", nem kéne sokáig gugliznia annak, aki meg akar ismerni. Jobb szeretném, ha a személyem se pro, se kontra érvet nem szolgáltatna a gondolataimhoz.

Hogy miről írok, még nem tudom. Közéletről, politikáról biztosan. Egyszer, szándékom szerint, fel fogom fedni, hogy ki vagyok. És akkor majd vállalnom kell minden szót, amit leírok. Úgyhogy lehet mindent komolyan venni.

Szóval, én itten most belevágok. Aki akar, tartson velem.

Ghostwriter