Búcsú „a Gyulától”
2013.07.08. 20:18
A közönség, amely egy-egy temetésen összejön, minden másnál többet mond az elhunytról. Ahogy ma néztem a tömeget a Nemzeti Sírkertben, bizony úgy éreztem magam, mintha egy harminc évvel ezelőtti Filmhíradóban lennék. A kádári Magyarország arcait láttam ott ezrével. Egykori munkásokat, hivatalkonokat, tanítókat, közalkalmazottakat, parasztembereket. A VIP sátoron kívül nem volt ott egyetlen Boss-öltönyös direktor, fátyolos, kalapos dáma, kutyabőr, súlyos aranylánc, milliós karóra, vagy Audi kulcs. Még napszemüveg se nagyon. Senki, akit a TV Híradó nézői felismernének. Senki, aki a megjelenéstől bármit – feltűnést, előléptetést, zsíros megrendelést – remélhetett volna.
Eljöttek helyettük a múlt századi, megőszült frizurák, a kilincsbajuszok, a buszsofőr-barkók, a széttaposott barna szandálok, a kopott retikülök. A fekete sapkás bányász. A molyoktól megmentett szolgálati nadrágját öv nélkül, egy szál sárgás inggel és kínai tornacipővel viselő egykori vasutas. A lakossági fórumok kékhajú nénikre épülő törzsközönsége. Fáradt, ráncos, bütykös kezű, hajlott hátú, összement emberek tengere mindenfelé. Balosok, szocik. Egykori kommunisták – és maiak. A négymillió szegény Magyarországa.
Horn Gyula örült volna mindannyiuknak.
Pedig az egykori miniszterelnök jóval több volt, mint a Kádár-kor utolsó mohikánja. Nem tudom, hogy a meghívott vendégek, a mai hatalmasok közül hánynak van esélye arra, hogy ha egyszer majd rá kerül a sor, az Európai Parlament elnöke, és az egykori német alkancellár búcsúztassa. Nem egyszerű protokoll-kötelességből. Hanem mert emlékeztetni akarta a magyarokat: Horn Gyula halálával egy igazi európai államférfi ment el. Aki megértette az idők szavát, és nem csak a magyar történelemkönyvekbe írta be a nevét.
A beszédekben elhangzott minden, amit róla ma el kellett mondani. A jó és a rossz, a szép és a csúf. Az angyalföldi proliról, ’56-ról, Kádár diplomatájáról, ’89-ről, és azokról a kilencvenes évekről. Félreérthetetlenül, néha pártosan, de az igazság és az illendőség határán belül. Az állami protokoll is igazán kitett magáért. Horn Gyula hibátlan, szép szertartást kapott.
Egyetlen mozzanattól eltekintve. Bár mára ez lett a szalagcím, reméljük, az utókor nem arra az öt másodpercre emlékszik majd, amikor a tömeg magáról megfelejtkezett része – a többség ijedt pisszegése dacára – kimondta azt, amit Orbán Viktorról szinte minden megjelent gondolt. A regnáló magyar miniszterelnökkel szembeni kitörést ott és ma semmi sem mentette. Sem a „célszemély” munkássága, sem az őt támogatók mindennapos performanszai. Mindenkinek, aki ma elment a Fiumei útra, méltányolnia kellett volna, hogy Orbán Viktor eljött. És azt is, hogy nem szólalt meg. Tette a dolgát, és tűrte, amit tűrnie kellett. Fejet hajtott az egykori ellenfél előtt. Az én szememben az elmúlt három évben ez volt a kormányfő legjobb fellépése.
Mindent egybevetve, Magyarország csendes, méltó búcsút vett Horn Gyulától. Nyugodjék békében. Mi pedig emlékezzünk rá – pont úgy, ahogy megérdemli.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Trackbackek, pingbackek:
Trackback: Mandiner blogajánló 2013.07.09. 11:26:04
Trackback: Szandálzokni, halásznadrág, mackófelső a Fiumei úti sírkertben 2013.07.08. 20:46:20
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
komiszár 2013.07.09. 08:41:34
még a temetésen is fújjjjolnak.
Na ez a komcsi vér!!!
Ezt ne magyarázzátok meg szemetek
egyetlen blogotokban sem.
Horn Gyula több tiszteletet érdemel.
