Ünnep a mai nap, és, ahogy elnézem, szinte észre sem vesszük. Amikor e sorokat írom, az Index címlapján a konföderációs kupa döntője, az Origonál Tom Cruise, a NOL-on Egyiptom a téma. Egyedül a Magyar Nemzetnél vezető hír – még ha csak szépen, vonalasan, Navracsics Tibor fényképe mögé rejtve is – hogy horvát barátaink, egykori honfitársaink, csatlakoztak az Európai Unióhoz. Közöny? Arrogancia? Ostobaság? Vagy ez így lenne természetes?

Alig 9 éve annak, hogy 11 másik kelet-európai országgal együtt mi is elnyertük az EU-tagságot. A magyarok akkor egy emberként akartak hivatalosan is Európához tartozni. Az urnák mellett a szavazópolgárok 83,76%-a mondott igent a belépésre. Ha ma tartanák a népszavazást, aligha számíthatnánk ilyen eredményre. Az EU megítélése a mai Magyarországon finoman szólva is ellentmondásos. Felnőtt, szavazójoggal rendelkező, magukat ép elméjűnek tartó állampolgárok százezrei gondolják úgy, hogy az EU-tagságra mi tényleg ráfizetünk. Hogy az EU fenyegeti nemzeti önállóságunkat. Hogy a bajban nekünk nem a németekről, az osztrákokról, a skandinávokról, az angolokról – horribile dictu a csehekről, lengyelekről vagy a szlovákokról – hanem a kínaiakról, vagy az azeriekről kellene példát vennünk.

Ha az aktuális mainstreammel akarnék úszni, most nagy okosan hümmögnöm kellene arról, hogy mennyi baja is van az Uniónak, milyen rosszul kezelik a válságot, mennyire arrogánsan viszonyulnak a kis nemzetek problémáihoz, és hogy átgázolnak a görögökön, spanyolokon, ciprusiakon, hogy mindenben a német nagyiparnak és a londoni bankároknak kedvezzenek.

Hadd legyek kendőzetlenül őszinte: mindezeket totális baromságnak tartom. 9 év után még mindig meg vagyok győződve arról, hogy EU csatlakozásunk az ezer éves magyar történelem egyik csúcsteljesítménye, és egyfajta beteljesülése volt (bár az élet természetesen nem állt meg azóta sem). Mélyen elkeserít, hogy azt, amit a fiatal Magyar Köztársaság akkor véghezvitt, ma már nem tudjuk megbecsülni.

Oly sokat beszélünk arról, mindenféle oldalon, hogy mi lenne, ha balosok és jobbosok egyszer végre összefognának. Hát – ilyesmik lennének. Ha jobban meggondoljuk, az utolsó alkalom, amikor ennek a nemzetnek igazi, nagy közös cél lebegett a szeme előtt, az EU-csatlakozás volt. Mintha azóta elvesztettük volna az irányt, és soha többet, lényegében semmiben nem tudtunk volna egyetérteni. Még az olimpiai bajnokaink ünneplésében sem.

Horvátország nagy napja arra emlékeztet, hogy ha egyszer Magyarország végre visszafordul a lejtőről, akkor az újrakezdés egyik sarokköve az Európához tartozás kell legyen. Mindaddig, amíg a boldogulásunkat másutt keressük, esélyünk sincs egyről a kettőre jutni. Azok, akik az ellenkezőjét mondják, minimum sarlatánok. Rosszabb esetben kisstílű politikai gazemberek. És így vagy úgy: egytől-egyig tökkelütött vadbarmok.

Mindezért, a mai napon gondoljunk mi is Horvátországra. Gratuláljunk nekik, és vegyünk példát róluk is. Próbáljunk meg emlékezni arra a napra, amikor mi voltunk olyan sikeresek, boldogok és bizakodók, mint most ők. Hátha sikerül felidézni valamit abból, amit nemzeti összetartozásnak hívnak. Visszaemlékezni arra, hogy merre van az előre.

Elfogadni azt, hogy ahhoz, hogy magyarok lehessünk előbb embernek, demokratának, és igaz európainak is kell lennünk.

A bejegyzés trackback címe:

http://ghostwriter.blog.hu/api/trackback/id/tr825385466

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

kekex 2013.07.01. 05:40:54

"Embernek,demokratának és igaz európainak lenni" egyben kizárja, hogy valaki jobbos vagy Jobbikos és/vagy fideszes lehessen.
Azoktól ugyanis elvárás a hit az aktuális propagandában.
És nagyon optimista becslésnek tartom, hogy a "Felnőtt, szavazójoggal rendelkező, magukat ép elméjűnek tartó állampolgárok" nagyságrendben csak százezerszámra lennének. Ne becsüld alá az emberek hülyeségre való hajlamát! Einstein ugyanis csak az Idő (más források szerint a Világegyetem) végtelenségében nem volt biztos, az emberi hülyeség határtalanságában viszont egészen biztos volt.